Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A fazék túlsó oldalán - Tobai Róbert: Legényételek - egy serpenyővel

2010.04.21

A dolog jó esetben nagyon jól egyensúlyoz a rituálé és a szimpla tápérték számolgatás között, a gasztronómia művészete azonban két jól elkülöníthető részre osztható: passzív és aktív. Az előbbi kategória tulajdonképpen mindenkit érint, aki hagyományos úton juttat energiát a szervezetébe, nem pedig mondjuk fotoszintetizál, bár lehet, hogy csak bővítenem kellene az ismereteimet a fény kalóriaértékére vonatkozóan. Tehát a gasztronómia passzív élvezete maga az evés. Nem hiszem, hogy van az a pénz a világon, amit ne lehetne kizárólag ételre elkölteni, persze nem a közértben, és nem sajtos párizsira. Nem is a feltálalt menü egzotikumán, különlegességén vagy ritkaságán van a hangsúly, egyértelműen az a hétköznapi élet egyik csúcspontja, mikor az ember elé egyszer csak megérkezik egy tányér friss, gőzölgő bármi, ott szilárd, ahol annak kell lennie, ott omlós, ahol annak kell lennie, ott pempős, ahol annak kell lennie. A legtöbben hajlamosak női felmenőik konyhai tevékenységét etalonnak tekinteni, vallásos tisztelettel és vaskalapos konzervativizmussal ragaszkodni az egyetlen és igazi vadashoz, réteshez vagy májgombócleveshez. És itt jön képbe a jóval ingoványosabb talajt jelentő főzés. Főzni mindenki tud. Nem, ez nem igaz. Főzelék. Nagyon egyszerű. Szereted. Eljutsz egy pontig, aztán jön a rántás, és akkor minden összeomlik, vége. Persze gyakorlás kérdése, majd belejössz, és érezni fogod, mert főzni mindenki tud. Mániás rettegés fog el a gondolatra, hogy egy idő után esetleg emberek (ti. család) lesznek rám bízva, akiket nekem kell etetni; és nagy valószínűséggel lesznek köztük olyanok, akiknek egy darabig biztosan nem lehet kínait rendelni. A rákészülést elkezdendő legjobb begyűjteni néhány szakácskönyvet, bár tény, hogy nem kevésbé lelombozó érintetlenül megtalálni őket portól elszürkült címlappal, évekkel a vásárlás után. De mindegy, jobb hinni abban, hogy aminek el kell jönnie, az el is fog, meg hasonlók; mellesleg olyan kedves egyesektől, hogy kifejezetten a hozzám hasonló, étkezést túlmisztifikáló emberekre is gondolnak, amikor kiadják „legegyszerűbb...”, „egészen az alapoktól...”, „még a hülye is érti...” típusú könyveiket a főzésről, lehetőleg plusz videomelléklet. Természetesen idő kérdése, hogy egy szuflé mellől (ez az idő pont annyi, ami alatt meg lehet tanulni, hogy a szufléval mit kell csinálni ahhoz, hogy szuflé legyen) gőgösen tapossak a kezdőknek szánt szakácskönyveken, de addig is olyan megnyugtató, hogy van olyasmi, amit – például a lenti szerző szerint – bármikor megtehetnék, csak akarnom kellene.

Tobai Róbert: Legényételek - egy serpenyővel